Középkor

A kora Árpád-kori visegrádi várispánság területén a 12-13. század fordulója körül szervezték ispánsággá az egybefüggő uradalmakat képező Pilist és Nagy-szigetet (Csepel-szigetet). A megye nyugati maradvány területein alakult ki Esztergom megye, míg a keleti területeken jött létre az 1255-ben oklevelesen is adatolt Pest megye.
A megye nevét Pest városáról kapta, melyet muszlim kereskedők, szlávok, illetve a 13. századtól német telepesek is laktak. Pest és Pilis megyék életében meghatározó szerepet játszott Pest, Buda, Óbuda és Visegrád közelsége. A városi kultúra és életvitel hatással volt a környező falusias településekre is. A városi piac az áruk felvevőhelyét és a mindennapi kapcsolatok helyszínét képezte. A városok létszámát folyamatosan töltötte fel a falusi lakosság, ugyanakkor a polgárok birtokokat, szőlőket szereztek vidéken.
Pest megye területét a középkorban falvak sokasága hálózta be. A mindennapi élet színterét, a munka és élelemtermelés kereteit a települések és a gazdasági művelés alá vont földterületek jelentették. Az egykori települési viszonyokról a régészeti topográfiai kutatások, a különböző módszerekkel végzett lelőhely felderítések, illetve a megelőző régészeti feltárások alapján alkothatunk képet. A településhálózat és az egyes települések szerkezete is gyökeresen különbözött a maitól, és folyamatos átalakulás alatt álltak. Az Árpád-kori demográfiai növekedést jól illusztrálja az egykori megtelepedést jelző felszíni leletek, kerámiatöredékek növekvő intenzitása. Az Árpád-kor első harmadában ritkás, egyenetlenül szórt településnyomokat lehetett kimutatni. Az írott források hiányában, pusztán régészeti eszközökkel igen nehéz lehatárolni az egykori települések kiterjedését. Falvakról, a szó mai értelmében még nem beszélhetünk, inkább csak házcsoportokról, melyek a 13. századtól kezdődően mutattak koncentráltabb és szabályosabb struktúrát, telkek és utcák nyomaival. A házakhoz gazdasági funkciójú létesítmények, vermek, kutak, a jószágot összetartó karámok csatlakoztak.
A települési egységek központjában gyakran találunk elpusztult középkori templomokat. Ha a leletek és régészeti jelenségek számát és megoszlását vizsgáljuk, a legtöbb esetben azt tapasztaljuk, hogy a templomok felé közeledve vált egyre intenzívebbé a megtelepedés. Miután az egyház felépült, a lakóépítmények igyekeztek a központi építmény közelébe húzódni, a szórványos megtelepedések pedig idővel elsorvadtak. A templom ebből kifolyólag gyújtópontjává vált a falusias települések további fejlődésének. Falusi templomaink jó része őriz középkori részleteket, vagy az eredeti, Árpád-kori előzménye helyén épült újjá. Cegléd környékén, 10 km-es sugarú körben 13–15 középkori templomos helyet sikerült azonosítani, egymástól átlagosan 3 km távolságra.
A nyolcvanas évektől kezdődően számtalan falusi plébánia feltárására került sor Pest megyében. A kőben szegény vidékeken az időtálló építőanyag különösen értékes volt, ezért az elpusztult templomoknak gyakran csak az alapozási árkait találjuk meg, nagy mennyiségű törmelékkel betöltve. Az alaprajzi elrendezés ebből többnyire megrajzolható, de sokszor különleges és ritka tárgyak is a napvilágra kerülnek, mint egy 11. század végi – 12. század eleji bronz mellkereszt Inárcson. Dabason a középső Árpád-korra keltezhető érmék keltezték a templom legkorábbi építési fázisát, de a pénzek, ékszerek és egyéb leletek száma a Zsigmond-kortól növekedett meg, mikor a korai kőtemplomot újraépítették.
A 90-es évektől, de különösen a 21. század elejétől új korszak nyílt a régészet történetében, a nagy felületű, megelőző feltárások kora. Talán Budapest és környéke az a régió, ahol a legtöbb infrastrukturális beruházás lezajlott az elmúlt két évtizedben. A nyomvonalas létesítmények, például az M0-s autópálya délkeleti szektora és a 4. sz. főút Vecsést, Üllőt, Ceglédet és Abonyt elkerülő szakaszai több tucatnyi Árpád-kori lelőhelyet kereszteztek és a kiterjedt felületeken lezajlott feltárások lehetővé tették, hogy többet tudjunk meg a korszak falusias településeiről, azok belső szerkezetéről, az Árpád-kori köznép lakóépítményeiről és életmódjáról.
Falufeltárásaink szinte kivétel nélkül lakói által felhagyott, kiürített telepnyomokat dokumentálnak. Ritkán bukkanunk kiemelkedő értéket képviselő leletcsoportra. A házak leletanyaga általában háztartási kerámiából, kevés vas- és bronztárgyból, állatcsontokból tevődik össze. A 10–12. században az edénykészítés háziipari keretek közt folyt. A kora Árpád-kori kerámiaanyag összetételét tekintve túlsúlyban vannak a fazekak, és csak elenyésző számban kerülnek elő egyéb edények, tálak és bográcsok. A korszakra a fazekak rendkívüli formai változatossága jellemző, ami a méretek ― vagyis az űrtartalom ― szabályozatlanságából, a peremformák, valamint a váll és has ívelésének variálásából adódik. A 12. századi edényeket gondosabban formálják meg a korábbi időszakhoz képest, az edénytestek szimmetrikusabbá válnak. A 12. századi kerámia mennyisége összességében nagyobb, mint a 10–11. századra keltezhető edényeké, de ez nem az összetettebb, gazdagabb edényhasználattal, hanem a települési objektumok számának növekedésével magyarázható. Az Árpád-kor közepétől szaporodnak meg a bográcsok és az edénytípust nagy mennyiségben készítették fehérre égő agyagból is. A 13. századtól az ország központi régiójában, városias és falusias településeken egyaránt általánosan ismerték és használták a fehérre égő anyagú kerámiacsoportot. A fehér edények kivétel nélkül kézzel hajtott, lassú korongon, hurkatechnikával készültek. A kerámiacsoport nagy része fazék, ugyanakkor új, korábban nem használt edénytípusok is megjelentek, mint például a palack, szilke és kancsó. Megjelenése után az új kerámiacsoport szinte azonnal kiszorította a korábban használt vörös, vagy barna edénytípusokat. A fehér kerámia egyes elemei, például a csigavonalas díszítés, vagy a fenékbélyegek a korábbi termékeken is megvoltak, de a nyersanyag és a peremkiképzés egységesülése, a korábbiaknál jobb minőség és a leletek mennyiségi ugrása azt sejteti, hogy egy teljesen új, erősebben szakosodott, fazekassággal foglalkozó társadalmi réteg jelent meg.
A régészeti kutatás a korabeli települések életének több aspektusát világíthatja meg, így például a megtelepedés körülményeit, a lakóépítmények változásait, vagy az anyagi kultúra regionális sajátosságait, de kevés olyan konkrét politikai-történeti esemény van, melyet régészeti leletekkel is illusztrálni lehet. A mongol pusztítás közvetett emlékei a sokszor kerámiaedényekben földbe rejtett pénz- és kincsleletek, melyeket egykori tulajdonosaik már nem tudtak visszaszerezni. Kivételes esetben dokumentálni lehet a települések elpusztításának kézzelfogható nyomait is. A ceglédi Madarász-halmon egy 11–13. századi település nagyobb részleteit tárták fel. A település kései fázisába tartozó 1344. számú ház lakóterében nem csak a tűzvész nyomait és a hátrahagyott eszközöket (sarlót, ollót, fazekakat) találták meg, hanem két gyermek és anyjuk csontvázát is, akik hasztalan próbáltak menedéket keresni a nagyméretű sütőkemencében. A 10–11. éves fiú keze mellett vas ostyasütőt, bordái mellett IV. Béla érmet bontottak ki. A település árkaiban, gödreiben további temetetlen csontvázakat is találtak. A tápiógyörgyei Ilike parton feltárt, a 13. században leégett, földbe mélyített lakóépítmény valószínűleg szintén kapcsolatba hozható a tatárjárással. Járószintjén több tucatnyi fémeszköz került elő: leginkább mezőgazdasági és háztartási eszközök, de volt itt egy ép kandeláber, sodronypáncél töredéke, tőr és több ládavasalat is. A ház maga a templom körüli temetőben, a templomtól 2,7 m-re helyezkedett el. Leletei és pozíciója révén kiemelt jelentőségű épület kellett legyen a településen belül – bár azt nem lehet eldönteni, hogy a plébános lakóháza volt-e, vagy egy olyan építmény, ahol a lakosság és az egyház értékeit helyezték el vész esetén. A ház méreteit, szerkezetét tekintve tökéletesen illeszkedik a 13. századi, földbe mélyített lakóépítmények sorába.
A Duna feltehetően már az államalapítás korától az ország egyik legfontosabb kereskedelmi és közlekedési útvonalának számított, nem véletlenül a Duna mentén alakult ki a korai Magyar Királyság egyházi és világi központjainak jelentős része. Vác a Duna bal partján, a Naszály hegy lábánál fejlődött várossá, az Északi Középhegység és a Pesti-síkság találkozásánál. A középkorban Nógrád megyéhez tartozott. A legtöbb Árpád-kori városias jellegű településhez hasonlóan Vác is több településcsíra összeolvadásából alakult ki. A településhalmaz szíve a 9. század óta létező település területén alapított püspöki székhely volt. Az egyházi központ a Duna fölé magasodó teraszon épült ki, melyet észak és dél felől is kisebb völgyek határoltak le a környező területekről. A püspökség alapítása 1009 utánra tehető: a veszprémi egyházmegye tartozékait összeíró oklevél alapján területe ekkor még a veszprémi püspökség hatáskörébe tartozott. A történeti kutatás ma úgy vélekedik, hogy Vác is Szent István tíz püspöksége közé sorolható, de mindenképpen egyik utolsó alapítása lehetett, mert területét egymással érintkező vármegyék kisebb-nagyobb részeiből szakították ki.
A püspöki székhely tövében nagy valószínűség szerint egy piac helyezkedett el, a váralja utcái – amint az még a mai utcaszerkezetből is kiolvasható – erre irányultak. Ez az alaprajzi elrendezés 13. század előtti formákra utal. A település szolgai jogállású lakosai közt kereskedők és kézművesek is jelen voltak. A tatárjárás után egy új fejezet nyílik a város történetében, melyre már a tudatos városfejlesztés jellemző. Az idegen ajkú betelepülők az új plébániatemplom számára kialakított háromszög alakú tér köré rendezik szalagtelkeiket. A települési terület összeszűkül, de rendezettebbé válik.
Vác történeti városmagjában évtizedek óta folynak változó intenzitással régészeti kutatások. Az 1980-as évek második felében nagyarányú építkezések kezdődtek a Széchenyi utcában: az építkezésekkel párhuzamosan zajló feltárás a középkori Sáros utca helyrajzának rekonstruálását tette lehetővé, valamint bepillantást engedett a középkori polgárság gazdag anyagi kultúrájába. Rendkívül nagy mennyiségben kerültek elő hornyolt falú, fehérre égő anyagú főzőedények, lábasok, mázas bögrék és nagyméretű tárolóedények. A Káptalan utcai társasház építése egy késő középkori városi telek teljes felületű kutatását tette lehetővé, mely nem csak egy 16. századi kőház nyomait hozta a felszínre, gazdag emlékanyagával együtt, hanem a megelőző évszázadok lakóépítményeinek részleteit is.

Javasolt illusztrációk:
a dabasi templom feltárása
kompozíció Árpád-kori kerámiákból
a tápiógyörgyei vaseszközök
kisleletek Vácról