Középső bronzkor
(Kr.e. 2000/1900-1400)

A kora bronzkor második felében bekövetkezett konszolidáció és fejlődés alapvető változásokat hozott a kárpát-medencei közösségek életében. A kedvező környezeti feltételek, az intenzív mezőgazdasági művelés (állati igaerő egyre nagyobb igénybe vétele, eke használata, egyre nagyobb területek művelésbe vonása) és az ezek nyomán megjelenő felesleg, mint cserealap megtermelésére képes gazdálkodás kialakulása, valamint ezzel szoros összefüggésben a fémművesség fellendülése és a demográfiai változások nyomán a középső bronzkor időszakát egyfajta „virágkorként” jellemezhetjük. A társadalmi hierarchia is egyre bonyolultabbá válik, kialakul az ún. főnökségi társadalom, amelyben az örökletes társadalmi súllyal és gazdasági hatalommal bíró elit központilag képes irányítani az egy területen élő népesség gazdasági, társadalmi, vallási életét és fenn képes tartani a kialakult gazdasági-társadalmi status quo-t.
Észak-Magyarországon a kora bronzkor végén a Hatvan-kultúra népessége létesített erődített telepeket, majd a középső bronzkor első felében a Tisza felé — és ezzel a mai Pest-megye területére — erőre nyomulva elfoglalta a Nagyrév-kultúra területét és megtelepedett a korábban a nagyrévi időszakban kialakult telleken. A kultúra népessége intenzív parasztgazdálkodást — földművelést és állattenyésztést — folytatott, amelynek következtében hosszú ideig használt települései alakultak ki. Ezeket a telepeket gyakran árokkal vették körül, erősítették meg. A megerősített telepeket nem a külső ellenség támadásainak kivédésére, hanem az egymással szomszédos közösségek birtokháborúi miatt hozhatták létre. Temetkezései közül mindeddig igen kevés került elő. A minden esetben hamvasztásos (szórt vagy urnás) sírokba nagyszámú (10-20 db) edényt helyeztek. A kevés sírból álló, zárt egységet alkotó temetők egy-egy nagycsalád használatában lehettek. Kiállításunkban a Tápióságon feltárt sír anyagát mutatjuk be, köztük egy gazdagon, karcolt mintával és a mintában ún. mészbetéttel díszített bögrét (1. kép), amely minden bizonnyal a Dunántúlról került a Tápió-vidékére.
A kora bronzkor végén-középső bronzkor elején zajló mozgások, komplex változások révén a középső bronzkor elején a Duna mentén alakult ki a Vatya-kultúra. Népessége a Dunántúl keleti részén és a Duna-Tisza közén, észak felé a Tápióságig jelentős területeket foglalt el. A síktelepek mellett sánccal-árokkal kerített földvárakat (tell-telepeket) is létrehozott, megszállták a Tápió-mentén a hatvani erődített telepeket is. Ezek az erődített telepek többnyire fontosabb átkelő helyek környékén létesültek, egy-egy kisebb tájegység földműves-, kereskedelmi központjai voltak, általában fémműves-tevékenység is zajlott a telepeken. A kultúra temetőit — amelyek a megelőző időszakhoz képest igen nagyméretűek, nem ritka a több száz síros sem — telepeik közelében, az élők világához közel létesítették. Halottaikat elhamvasztották, a hamvakat nagyméretű urnákba helyezték, gyakran anatómia rendben (alul a láb és lábszár, középen a medence, bordák, karok, kezek, felül a koponya maradványai). Az urnát minden esetben egy vagy két tállal fedték, mellé kis bögrét helyeztek. A sírba többször helyeztek bronz ékszereket, ruhadíszeket, tűket, ritkábban fegyvereket. Pest-megyében a kultúra számos nagy temetőjét és települését tárták fel az elmúlt évtizedekben (Biatorbágy, Cegléd, Érd, Kakucs, Páty, Szigetszentmiklós). Kiállításunkban több, a hamvakat rejtő urnát (2-3. kép), korsókat (4-5. kép), tálakat (6. kép), valamint az egykori viselet bronzból készítetett darabjait (ékszerek, ruhadíszek: „szemüveg”, félhold és szív alakú csüngők, pitykék: 7-8. kép) mutatunk be. Ezeket a tárgyakat temetkezési mellékletként szintén az urnákba helyezték.
A középső bronzkori végét az ún. koszideri időszak jelöli. A Dunaújváros mellett és más több lelőhelyen is előkerült bronzkincsek elrejtésének okai a mai napig vitatottak, ám a középső bronzkori kultúrák világa ebben az időszakban még virágzott. Az időszak végére viszont a főnökségek gazdasági-társadalmi rendszere összeomlott, az éghajlat kedvezőtlenebbre fordulása és az erőforrások kimerülése a tellek és az erődített telepek elnéptelenedését eredményezte. A tell-telepeken megszűnt az élet, az ott lakók elvándoroltak vagy elmenekültek. Ez további lehetőséget nyitott a nyugati eredetű halomsíros kultúra népességének koszideri időszak elejétől kezdődő lassú, de folyamatos beáramlására a Kárpát-medencébe. Vegyes rítusú (urnás és szórt hamvas, zsugorított és nyújtott vázas), mellékletekkel (edények, bronz tűk, bronz diadém, stb.: 9-11. kép) gazdagon ellátott temetkezéseik már a késő bronzkor kezdetét jelzik.

Ajánlott irodalom:

Bondár M.: Élet a történelem előtti korokban. I. A neolitikum, rézkor, korai- és középső bronzkor emlékei Pest megyében. In.: Pest Megye Monográfiája I/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei. Szerk.: Fancsalszky G. Budapest 2007, 53-152.

Bronzezeit in Ungarn. Forschungen in Tell-Siedlungen an Donau und Theiss. Hrsg.: Meier-Arendt, W. Frankfurt am Main 1992.

Bronzkor. In.: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk.: Visy Zsolt. Budapest 2003, 139-174.

Reményi L.: Megjegyzések a Kárpát-medence középső bronzkori „virágkorának” kérdéséhez. Ősrégészeti Levelek 5 (2008) 51-64.

Tari E.: A ceglédi Öregszőlők régészeti emlékei. Cegléd 1992. (Ceglédi Füzetek 26.)

Vicze, Magdolna: Bronze Age Cemetery at Dunaújváros-Duna-dűlő. Budapest 2011. (Dissertationes Pannonicae Ser. 4. Vol.1.)