Hun kor
4. század – 5. század

Ezen a korszakon belül el kell különíteni az első, még a Római Birodalom keretein belül zajló, szövetségesként betelepített barbár népek történetét, a provinciára gyakorolt hatásukat (380–430), a második, valódi hun korszaktól, amely Attila nevével fémjelezhető (430–450).
A népvándorlás első hullámai a 4. század végén érték el Pannoniát. E keletről jövő népek, hátuk mögött az egyre inkább előretörő hunokkal védelmet kerestek a Római Birodalomban. Az írott források által említett, első „foederati”, szövetségesként befogadott és letelepített népcsoport Pannoniában az Alatheus–Saphrax vezette keleti gót – hun – alán népcsoport volt. A hunok elől menekülve és pusztítva érték el Pannoniát és kényszeríttették ki befogadásukat 379-ben Gratianus császártól. Feltételezett régészeti leletanyaguk alapján e foederati-csoport szállásterülete a valeriai limes-szakasz mellett, főleg a Duna-könyökben és Fejér megyében keresendő. Mellettük jöhettek be más népcsoportok is, kikről nem maradtak ránk írásos források.
A 430-as évek elején a rómaiak hivatalosan is átadták Valeriát a hunoknak, így a század középső harmadában ez a terület Attila hun birodalmának peremvidékét alkotta. A hunok eredete valószínűleg a kínai forrásokban szereplő, közép-ázsiai hiung-nu néphez vezethető vissza. Ellenük emelték a kínai nagy falat. 370-ben átkeltek a Volgán, legyőzték és elűzték az alánokat, majd a hozzájuk csatlakozott népekkel együtt meghódították a kelet-európai sztyeppét. Központjuk 420-ig a Volgától keletre volt. 424-től foglalták el a gepida területeket az Alföldön. A Kárpát-medencében 30–40 évet töltöttek.
A korabeli forrásokban szereplő ábrázolásuk igen ellentmondásos. Mindaz, amit életükről és viselkedésükről tudunk, az általuk meghódított népek (rómaiak, gótok) történetíróitól maradt ránk. Ammianus Marcellinus, aki csak hírből ismerte a hunokat, jellemzésükre a korábbi írók évszázados hiedelmeit írta le a „szkíta nomádokról” (miszerint nem ismerik a főtt ételt, nyereg alatt puhított húst esznek, csecsemőik arcát bevagdossák, hogy ne nőjön szakálluk, lovukhoz nőttek, görbe lábaikon járni se tudnak). A gót krónikás Jordanes szerint a „kicsiny, rút és silány” hun nem is hasonlít az emberhez. Sokkal reálisabb képet fest a hunokról a kelet-római Priszkosz, aki a hunokat és Attilát a saját országukban tett látogatása után írta le. A régészeti leletek is ez utóbbi, gazdagságról, fejlett társadalmi szervezetről szóló képet támasztják alá.
Pannonia hunoknak történő átadása nem jelenti a római kultúra teljes pusztulását a provinciában. Csak a vezetőréteg, a tisztségviselők és a katonák hagyták el Pannoniát. A szegényebb népesség helyben maradt. Néhány elszigetelt limes-menti erődben (Tokod), illetve fallal körülvett városban, belső erődben (Sopron, Szombathely, Keszthely-Fenékpuszta) még az 5. század utolsó harmadáig kimutatható a római továbbélés.
A 4. század végén új típusú régészeti leletanyag tűnik fel a római sírokban és a római erődök, őrtornyok legfelső rétegeiben. Besimított díszítésű edények, tálak, galléros peremű korsók, melyek egyik fő gyártási központja a Dunakanyarban a leányfalui őrtorony volt. Hasonló formájú és díszítésű kerámia Visegrád-Gizellamajor erődjében, a szentendrei tábor felső rétegében, a budakalászi őrtoronyban került elő. Velük együtt barbár jellegű kézzel formált edények találhatók, többnyire egyszerű kis bögrék és fazekak.
Ugyancsak a 4–5. század fordulójának jellegzetes tárgyai a mohazöld üvegedények: kis féltojás alakú poharak és palackok, melyek mind a késő római temetők legkésőbbi sírjaiban Szentendréről, mind a valódi hun-kori sírokból Pátyról és Budakalászról előkerülnek. Egyedülálló, az amfora-alakú üvegedény a pátyi hun sírcsoportból.
Velük együtt új típusú ékszerek is megjelentek: hajtűk és fülbevalók (Szentendre, Budakalász), aláhajtott lábú fibulák. Ez utóbbiakkal egy vagy két vállon kapcsolhatták össze ruhájukat. A fibulák száma és helye akár etnikumjelző is lehet. A szentendrei temetőben előkerült aláhajtott lábú fibulákat két vállon, valószínűleg nő viselhette. Ez a germán, keleti gót viseletre volt jellemző, és egészen a 6. századig élt. A hunok kaftánszerű köpenyüket egy fibulával tűzték össze a mellükön, vagy pedig magasan záródó ruhájukhoz nem is hordtak fibulát. A vállon hordott két fibulát az 5. század elején már gyakran helyettesítik ruhatűvel (például ilyenek ezüst ruhatűk Pátyról).
Az új leletek többsége római műhelyekben készült, a barbár megrendelők ízléséhez alakítva a megszokott formákat, illetve díszítéseket. Így a csontfésűket is a helyi provinciális műhelyek gyártották, de a divat germán hatásra terjedhetett el. (Mivel a hunokra nem jellemző a fésűviselet, valamely előlük menekülő népcsoport hozhatta magával a divatot.) A pannoniai műhelyekben pontkörös, illetve poncolt mintákkal díszítették az eredetileg barbár fésűformákat. Egy pátyi fésűn állatalak is látható. A kétoldalas, vagy félköríves fogójú csontfésűk a legjellemzőbbek. Leányfalun és Szentendrén katonai létesítményekből, Biatorbágyon civil telepről ismerünk római környezetből ilyen csontfésűket. Budakalászon és Pátyon már önálló, 5. század első felére, illetve közepére keltezhető sírcsoport női és kislánysírjaiban fordult elő.
Néhány ékszer már kifejezetten Attila hunjainak viselete, az 5. század középső harmadából. Ilyenek a kis kerek ezüst öv- és csizmacsatok, csattestre hajló tüskével (a szegényebbeké bronzból készült). Övcsatot a késő római férfi sírokban is találunk, de más formájúakat. A rómaiaknál azonban a nők nem hordtak övet, ez a viseletváltás az életmódváltással állt kapcsolatban. A keleti pásztorkodó, nomád népeknél az asszonyok viseletéhez, a férfiakéhoz hasonlóan, hozzátartozott az öv és az övről lelógó szerszámok (kés, tűzszerszám). Mindkét nem nadrágban járt, hasonló módon szíjazták össze bokájuk felett a csizmaszárat és derekukon az övet. Néha fegyverek is kerültek a sírba, Budakalászon például egy vastőr.
Ecser 6. lelőhelyről, egy hun-kori rabolt sírból származik a Krisztus-monogramos római mécses. Mellette két arany, ékkő berakásos, poliéder végződésű fülbevaló is volt. Érmék már nemigen keltezik ezt az anyagot. Többnyire még az 5. században is a legutolsó Valentinianus-kori bronzok forognak. Az egyiket átfúrva a nyakában hordta egy budakalászi germán kislány.
A fent bemutatott új típusú, 5. század eleji leletanyagot egyetlen néphez kötni nem lehet. Egyes leletek széleskörű elterjedése arra mutat, hogy ezeket a tárgyakat nagyobb területen és többen használták, nagyjából azonos időszakban. A rómaiak a barbárokkal való együttélés alatt divatként hamar áttértek az új ékszerekre, illetve tőlük is vettek át egyes ékszereket a betelepített barbárok. Így a továbbélő római, az új foederati, a szomszédos szvéb, illetve valódi hun leleteket igen nehéz szétválasztani. A különböző ékszerek és viseletek keveredése Pannoniában, sőt az egész Kárpát-medencében 380-tól egészen a hun uralom végéig tartott. Az előkerülési körülmények, rétegtani helyzetük, római épületekhez, temetőkhöz való viszonyuk segítenek a probléma megoldásában.